F.F.: - A Pensées-ban, a Gondolatok című munkájában azt fejti ki Pascal, hogy az ember tulajdonképpen nagyon keveset gondolkodik. Azért van ez, mert szétszórja magát. Szórakozik, pazarolja az időt. Nincs tisztában vele, hogy ő a felelős azért, hogy az időt beossza. Gyakran mondja azt, hogy „J’ai du temps”, vagyishogy „Van időm ezt csinálni”. Vagy éppen azt, hogy „Je n’ai pas le temps malheureusement d’écouter la musique”, vagyis „Sajnos nincs időm zenét hallgatni”. Hát dehogyisnem, csak válogatni kell! Tudni, hogy mit akar az ember. Egy kicsit programozni kell az életet, és ugyanakkor mégis az a kunszt, hogy bár programozod, mégsem kell ragaszkodni a program teljességéhez. Nem muszáj mindig pontosnak lenni. Az ember megengedheti magának, hogy kicsit pazarolja az idejét, és azt higgye, hogy nagyon sok van belőle. Holott nincs, ahogy nincs nagyon kevés sem, mert annyi van belőle, amennyit az ember „vesz” belőle. Erre van időm, arra nincs időm. A Bibliában bölcs Salamon azt mondja, hogy van idő a nevetésre és van idő a sírásra is. Van idő a sétára és van idő a komoly munkára. Van idő az egészségre és van idő a betegségre. Van idő az életre és van idő a halálra. Franciául ez gyönyörűen hangzik.

F.A.: - De az élet rohan, sok kecsegtető dolgot és még több kötelezettséget nyújt egyszerre. Nekem sokszor az az érzésem, az embernek arra van ideje, amire lop magától.

F.F.: - Igen, de ebben óvatosnak kell lenni. Pascal nagyon vallásos keresztény volt. Úgy gondolta, hogy a lényeges dolgokat lényegesen kell gyakorolni és szeretni. Azt, ami az ember igazi ambíciója. Szerinte Istenről nem szabad megfeledkezni. Arról, hogy létezik. S ez a furcsa dolog: az emberek azt hiszik, hogy imádkozhatnak hozzá azért, hogy sikerük legyen, hogy valamit elérjenek, amit szeretnének, de tulajdonképpen az ima saját magadnak, a benned levő életerőnek szól, és nem egy mennyei lénynek. Az ember saját magát bátorítja, amikor például szerencsétlenség éri, vagy könyörög valamiért. Akkor arra van szüksége, hogy valaki bátorítsa, és ez a valaki az örök papa. Vagy az örök mama. Ilyenkor templomba megy és letérdel, vagy otthon az ágyban imádkozik. Goethének van egy gyönyörű verse, amit nagyon szeretek. „Aki még sose ült föl álmatlan éjszaka az ágyában és nem sírt, az nem tudja, mik vagytok Ti, Égi hatalmak.” Ez olyan, mint a magányos jókedv vagy nevetés. Arra szintén időt kell hagyni. Az álmatlan éjszakát is el kell tudni tűrni, mert nem véletlen jön az az álmatlan éjszaka. Azt jelenti, hogy valami nincs rendben a lelkiismerettel vagy a bántó körülményekkel. Szóval szeretni kell tudni az álmatlan éjszakát is, és ugyanakkor szeretni kell tudni az álmot is.

A jó arányt megtalálni, és mindezt tudomásul venni, ez az Életművészet

F.A.: - Mihez kezdjen az ember, ha lelkiismeret-furdalást érez amiatt, ha lazít egy kicsit, mert csak a kötelességektől veszi el az időt, amik úgyis feltornyosulnak majd?

F.F.:- Az időhöz való viszonyunkhoz természetesen a tervezés is hozzátartozik. Az ember legalábbis törekszik értelmesen gazdálkodni az idejével, nem elhanyagolni semmit a lehetőségek közül. Azt csinálni, amit öröm csinálni. Nagyon fontos, hogy az ember az örömöt táplálja, és örüljön az életnek. Bár erre nagyon keveset gondol, amikor éli az életét, egy napját, és teszi ezt vagy azt. Az egyik program négy órakor, a másik fél ötkor, stb. Úgyhogy az emberek kihagyják az életükből a nevetést, az örömöt, a kacagást, a vidámságot. S ezt fejeli meg a kötelességek és a szórakozási lehetőségek tömege. Az is nagyon érdekes szó, hogy szórakozni. A szórakozásra van egy nagyon szép francia szó: distraction. Ugyanakkor a szórakozott ember például az, akinek a gondolatai egymást tapossák. Ahogy járnak a fejében, elfeledkezik arról, ami közvetlenül fontos. Nem figyel oda. Pascal szerint a szórakozás nem más, mint egy nagy kísértés az ember számára, hogy ne azzal foglalkozzon, ami fontos. Ám a fontosba az is beletartozik, hogy az ember engedje magát szórakozni. De hogyan? Ez az igazi nehézség. Úgy, hogy közben ne feledkezzék meg saját magáról, ugyanakkor nyitott maradjon a világra, az emberekre, akikkel találkozik. Ezáltal, ha már azt teszi, amit szeret, kielégülést talál, míg a kötelességek legtöbbjében nem. A jó arányt megtalálni, és mindezt tudomásul venni, ez az Életművészet.

Akinek Thomas Mann ad tanácsot

F.F.: - Thomas Mann-nal együtt vacsoráztam egyszer Budapesten, a Bécsi kapu téren Hatvany Lajosnál, ott volt erről szó. Akkor már megírta a legszebb regényeit. Még teljes erejében láttam őt, körülbelül 60 éves volt, én lehettem 25-26. Thomas Mannt megkérdeztem arról, ő hogy osztja be az idejét, hogy már ennyi regényt, novellát, esszét írt. Azt mondta: „Úgy, hogy először is rendet csinálok. Rendet teszek magam körül, a szobámban, ahol dolgozom, és rendet teszek a munkámban. Hajnalban kelek, írni kezdek. Pihenő gyanánt reggelizem. Aztán elmegyek az erdőbe, ahol egy órát sétálok. Aztán visszajövök és általában fél 11-kor ismét leülök dolgozni. Mégpedig úgy - mondta nekem - hogy magam elé veszek egy tiszta fehér lapot, és akkor vagy kedvem van írni, vagy inkább csak gondolkozom, várom az ihletet. Van nap, amikor csak egy fél oldalt írok, és olyan is, amikor húszat.” Így mondta el, hogy ő így darabolta föl az életét. Délutánonként mindig hagyott magának időt a levelezésre és az evésre. Ez persze nagyon német dolog, ilyen rendet tartani maga körül, viszont öröme telt benne. Az örömöt az írás és az ihlet hozta meg neki. S aztán a nők, a gyümölcsök és a természet. Szóval abból is kivette a részét. Mindenből. Nagy életművet és nagy életet teremtett magának. Még a nyugtalanságnak is adott helyet az életében. Nyugtalan volt a gyermekei miatt, akik nem voltak éppen konformisták. A fia és a lánya szerelmesek voltak egymásba, és ez bántotta a rendszeretetét. Ugyanakkor úgy gondolta, hogy ez természetes dolog. Hát persze, nonkonformista volt, és megírta. Kiírta magából a fájdalmat emiatt, és kiírta magából az elfogadást is. Az ember minden utat megjár.