Földes Anita, média-intézeti volt tanítványom hívott fel Párizsból, és elszoruló torokkal számolt be Fejtő utolsó, kórházi napjairól, tüdő-embóliája máig voltaképp szerencsés alakulásáról, hétfő kora délelőtti beszélgetéséről, egy csinos, fiatal orvosnővel (vagy ápolónővel?), mígnem a szó közepén elhallgatott: megállt a szíve.

Ennyi stílusos jóságot megérdemelt a szellemiekben maradandó mester – talán épp így álmodta meg az utolsó percet: mesél egy kedves, fiatal nőnek – és szinte észrevétlenül megáll a szíve. 2008. június 2-án negyedtizenegykor, a 99 esztendei élet végén. (Született 1909. augusztus 31-én.) Szépséges tudósítóm is könnyezve közölte a részleteket.

Igaz: én sose értettem Fejtő polémikus barátságait. Nem értettem, miképp fért meg barátságában József Attila és Berlusconi, a baloldali hagyomány magát szociáldemokratának valló izgalmas esszé írója a Robert Hersant tulajdonában szikrázó Le Figaro-val; zavarba hozott, amikor párizsi lakásán figyelmembe ajánlotta Emmanuel Kriegelt, a hajdan cseh kommunista, Annie Kriegel fiát, aki az Hersant-cég megbízásából a Magyar Nemzet megvásárolhatóságát körülszimatolni utazott Pestre; furcsállottam, hogy Hersant-t és lapját, a Figaro-t nem érezte jobboldalinak, és alkalmasnak tartotta a Magyar Nemzet megvásárlására – de biztos voltam benne, hogy mindezekben nyilván ezerszer tájékozottabb nálunk és nálam.

A Keleti Károly utcai, budai, átmeneti rezidenciája kis erkélyén igen sokat beszélgettünk minden volt és leendő időről, miért is mindenkor tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy a régmúlt áll szóba velem. Pontosabban: káprázatos volt, hogy milyen élesen, rugalmasan és termékenyen élte alkotói életét, oly sokoldalúan, akár egy fiatalos akadémiai társaság egyszemélyes intézménye. Sose felejtem el, hogy megkért: legyek ciceronéja első erdélyi körutazásán – sajnáltam, hogy égetően sürgős munkám miatt ezt nem vállalhattam.

Örökké sajnálhatom, hogy nem készítettem magnófelvételt engedélyével a párizsi és budapesti beszélgetéseinkről, miért nem jegyzeteltem, amikor a Pallas Páholyban a Kossuth Kiadó elnök-vezérigazgatója, Kocsis András Sándor, átnyújtván a mesternek a „fehér” életmű-sorozat első kötetét, meghatottan köszöntötte, és Fejtő Ferenc a hazaérkezettek mosolyával és elérzékenyültségével megköszönte az életmű kiadásának megindítását.

Különös helyzetben vagyok, hiszen köztudott, hogy a Népszabadság hasábjain élesen vitába szállott velem, olyan érvekkel és álláspontról, amilyennek megfogalmazását tőle se azelőtt, se azután: sose hallottam, és örültem, amikor helyettem Tamás Gáspár Miklós válaszolta meg nagyvonalú eleganciával: mindenki jobban járt. Lehet, hogy Fejtő Ferencet ekkor általam föl nem mért, föl nem ismert távlati szempontok hevítették-– ennek, avagy neheztelésének a későbbiekben semmiféle tanújelét nem adta, és talán barátságosabb, kedvesebb volt, mint valaha.

Gazdag, sokrétű, mély tudásról és tapasztalatról tanúskodó életműve európai és magyar kincs, és egyben francia is. Megértő volt és kemény vitázó, nagyokat legyintő és kemény küzdő. Ha voltak is életében a magam szerényebb szemszögéből nem is mindig könnyen értelmezhető mozzanatok, alkotó intellektuális erejét, pazar sokoldalúságát, ragaszkodását a magyar kultúrához, eredetiségét és hatalmas tudását mélységes tiszteletem övezi.