Ma, 2008. június 13.-án Budapesten a Fiumei úti Nemzeti sírkertben állami tiszteletadással helyezik örök nyugalomra a június 2-án, Párizsban, életének 99. évében elhunyt Fejtő Ferencet. Június 15-én pedig Nagykanizsán családi körben búcsúztatják a Szép Szó egykori szerkesztőjét, nemzetközileg ismert és elismert írót, történészt, politológust – Fejtő Ferencre Fekete Vali emlékezik .

Mindig szomorú, ha valaki elmegy, még akkor is, ha egy olyan kivételesen hosszú, szép és gazdag élet zárul le, mint amilyen Fejtő Ferencé volt.

A távozása életművét is lezárja, ami immáron magábanvalóvá válik, mint egy héjába zárt kagyló. Különös érzéssel tölt el a tudat, hogy Feri bácsi (mert én többnyire így hívtam) bevonul a magyar irodalom panthéonjába és meg-megszakadó, de mindig újra kezdődő dialógusunk most már csak a műveken keresztül folytatható. Ha kérdés van, lesz felelet is, de már csak a könyvek lapjain vagy a sorok között. Ő néma marad, a művei beszélnek majd helyette.

A magyar sajtó mellett a vezető francia napilapok is (pl. Le Monde) mint újságírótól, írótól, Kelet-Európa szakértőtől és történésztől búcsúztak tőle.

Én azonban mégsem az említett szaktekintélyre emlékezem. Ezekben a napokban megtették és megteszik még majd mások. Emlékszilánkjaimból annak a kedves, öreg barátnak (és úgy hiszem a „barát” szót ő sem érezné túlzásnak), az arca rajzolódik ki előttem, akit majd tíz éve személyesen megismerhettem, és aki lenyűgözött minket önirónikus anekdotáival, egyedi humorával, fiatalos gondolkodásával, amelyek az utolsó percig ifjan tartották végül megfáradt szívét. És így lesz most már mindig, emlékeimben egy kíváncsi szempár tekint rám, még ha látom is a reszkető kezet, amely igazít előre hulló hajszálain.

Soros-ösztöndíjjal tartózkodtam Párizsban, amikor először találkoztunk. Felesége, Rózsi néni, már nagyon beteg volt, mégis mindketten rendkívül kedvesen fogadtak. Kivételes helyzet egy tankönyvekből ismert személyiséggel találkozni, mégsem éreztem kiváltságos helyzetben magam. Fiatalok, egyetemisták, épp úgy megfordultak nála, mint a magyar politikai élet meghatározó személyiségei.

Fél évszázad választott el minket, beszélgetéseink során ennek dacára sem éreztem ezt az évtizedeken áthúzódó szakadékot. Feri bácsi naprakész volt az itthoni politikai helyzetből. Rendszeresen olvasta a magyar politikai napi és hetilapokat, politikai elemzései itthon is rendszeresen megjelentek. Bár már rég nyugdíjba vonult, az AFP kelet-európai szakértője még mindig aktívan követte az eseményeket. „Kelet-Európa az én hazám” -mondta, de ugyanakkor az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgárának tartotta magát. Korát, felmenőit tekintve tökéletesen igaza volt: épp úgy otthon volt Prágában, Bécsben, Zágrábban és Budapesten. Apai nagyapja régi prágai családból származott, édesanyja zágrábi volt. Egész családja annyi felé vetődött, ahány felé a Monarchiát szétsarabolták. Voltak rokonai Triesztben, Milánóban, Szarajevóban és Pozsonyban is.

Szívesen beszélt a jelenről, de a múltról is. A múltról, ami számára személyes emlékek sora volt, számomra pedig irodalomtörténet. Délutáni teázásainknál életre kelt a 20’as-30-as évek irodalma: József Attila, Babits, Ignotus, Hatvany, mind megelevenedtek az ultra-modern Pompidou Központ melletti párizsi lakás nappalijában. Emlékszem, első regényének, az Érzelmes utazásoknak (ami most ismét megjelent a Kossuth Kiadónál) francia újrakiadását készítette elő, és meg akarta mutatni a könyvet illusztráló eredeti grafikákat. Íróasztala fiókjában lázasan kutatott és közben egyszer csak elő bukkantak Ignotus Pál londoni levelei, amelyek egyszer csak ott hevertek előttem a földön. Csak így egyszerűen…

Beszélgetéseink során a sokat emlegetett „Attila” agyon elemzett idolból hús-vér esendő emberré lett, akit Feri bácsi mutatott be Babitsnak, s akinek a „Nagyon fáj” című versét telefonba olvasta be neki a költő. A verset jónak találta, de megijesztette a kétségbeesés, ami versből áradt, az a „József Attila-i” magány és szomorúság, amelyben ők, a barátok sem tudtak társai lenni.

Hirtelen karnyújtásnyi közelségbe került minden és percekre úgy tűnt létezik a folytonosság, ami az embert, ha már értelmiségi pályára adta a fejét, összeköti múlt intellektuális aranykorával, amit egy pillanatig sem érzett aranykornak az, aki benne élt…

De épp így beszélgettünk a francia szellemi élet jelentős, 20. századi alakjairól is, többek között Camus-ről, Beauvoir-ról, Sartre-ról, akiket szintén közelről ismert. (Írásai jelentek meg Sartre-ék lapjában, a Les temps modernes /Modern Idők/ – ben, 56-ról szóló könyvéhez pedig Sartre írta az előszót.).

Humorával, öniróniájával gyakran csalt mosolyt az arcunkra. Egyszer -amint mesélte- egy antikváriustól kapott egy kötetet ajándékba, amelyen Ignotus és az ő dedikációja szerepelt egy bizonyos felejthetetlen Magdának. Ám minden felejthetetlensége ellenére Feri bácsinak semmiféle Magda nem jutott eszébe, így hát felhívta londoni barátját, Ignotust, aki azonban szintén nem emlékezett egyetlen Magdára sem. Lám-lám felejthetetlennek lenni ily’ törékeny dolog.

De Feri bácsival a délutánok nemcsak anekdotázással teltek. Sokat beszélgettünk a jó és rossz filozófiai és teológiai kérdéséről, az ördög koronként változó, mégis változatlanul meglévő értelmezéséről. Ekkor, kezdett ugyanis hozzá utolsó nagyobb művéhez, az 2005. áprilisában franciául megjelent Dieu, l’homme et son diable –hoz. (Isten, ember és az ő ördöge). De az is nagyon érdekelte, hogy mi min dolgozunk, mit kutatunk, mit írunk. Komolyan vett, partnerként tekintett minket, fiatalokat, akik fel-fel jártunk hozzá. Én leggyakrabban egy művészettörténész barátnőmmel mentem oda, akit egyébként épp nála ismertem meg. Kicsit talán elfogult is volt velünk, mint egy kedves nagypapa, aki olykor túlértékeli unokáit. Bíztató szavai, elismerése, az hogy egyenrangú félként tekintett ránk, ami sokat segített a nem mindig felhőtlen párizsi napok során. Segített eligazodni a párizsi mindennapi és közéletben is. Az ott töltött hónapok alatt sok tekintetben ő lett a családunk. Születésnapomat például néhány barát társaságában nála ünnepeltem.

A Párizsban élő emigráns magyar értelmiség jelentős alakjai rendszeresen nála randevúztak. Ott ismertem meg többek között Mérai Tibort, Pierre Székelyt, Lucien Hervét, akinek műveiről később sokat írtam.

Fejtő Ferenc magas kora ellenére napi rendszerességgel dolgozott, publikált, utazott, konferenciákra járt és előadásokat tartott, részt vett a társasági életben és mindenkit szívesen fogadott, aki felkereste. Szerette a fiatalokat, de nem szerette, ha magázzák, a bácsit sem nagyon, így hát én „nagyon” tegeztem és „kicsit” bácsiztam.

Szerette az életet, a szerelmet, a csinos hölgyeknek még kilencvenegynéhány évesen is bókolt. És ha néha a már idézett emlékezete cserbenhagyta, azt is játékos iróniával kezelte. Azt is maga mesélte, hogy miközben emlékiratait írta, szeretett volna említést tenni egy velencei hölgyről is, akinek sehogy sem akart beugrani a neve. Végül megkérdezte feleségét: „Te Rózsi, nem tudod, hogy hívták azt a nőt, akire Velencében olyan féltékeny voltál?” És mit ad isten, Rózsi néni tudta…

Budapesttől Párizsig, Párizstól Budapestig (Kossuth Kiadó, 2007) c. könyvében így írt: „Sokat dolgoztam, s majdnem mindig örömmel; de azért mindig szakítottam időt kószálásokra, baráti találkozásokra, zenehallgatásra, utazásra, szerelemre, játékra az unokáimmal. Miért ne vallhatná be az ember, hogy meg van elégedve az életével? A legnagyobb szerencsém kétségkívül az volt, hogy tudtam szeretni, és hogy szerettek” .

Számára nem állt meg az idő kereke. Követte a világ eseményeit, nyitott volt minden újra legyen az akár számítógép vagy az internet. De cikkeit először mindig kézzel írta.

Amint maga is vallotta, alapvetően kíváncsi ember volt. Kíváncsi volt a világra, az eseményekre, az emberekre. Ránk, fiatalokra. És valószínűleg ez volt, hosszú életének titka. Mert bár fizikailag az utóbbi időben sokat betegeskedett, szellemileg mégsem éreztük öregembernek. Kíváncsi volt, így hát utazó is, országok, városok, de korok, századok között is, amint 1999-ben megjelent interjú kötetének a címe is mutatja: Le passager du siecle (A század utasa, Holnap Kiadó 2002). Ebben a kötetben írja „(…) Bizonyos dolgok egész életemben megdöbbentettek. Láttam tömeggyűléseket, amelyek meghatározták a századfordulókat. Már említettem, hogy egyik első emlékem, az örömmámorban úszó nép az 1914-es hadüzenet után. Azután láttam a Népfrontot, az antifasiszta mozgósítást, a felszabadulást, 1968 májusát, a berlini fal leomlását… Láttam embereket, akik azért jöttek vidékről Párizsba, hogy meghallgassák Thorezt vagy leróják tiszteletüket de Gaulle tábornok előtt, hogy részt vegyenek Jean Moulin vagy André Malraux temetésén… Láttam, hogy a campesinók tapsolnak Castrónak és Chenek, hogy munkások beszélgetnek Hruscsovval, hogy tömegek siratják Kennedy halálát, hogy hatalmas tömeg rója le tiszteletét Nagy Imre előtt, harminc évvel meggyilkolása után. Mondhatjuk-e, hogy ez a történelem?(…)” A la-Croix című keresztény napilap, amelynek szintén dolgozott, június 3-i számában a század egyik utasától búcsúzott.

Utoljára 2006 novemberében találkoztunk. Hosszabb ideje volt már kórházban, amikor meglátogattam. Körülötte az ágyon magyar napilapok hevertek. Türelmetlenül várta, hogy hazamenjen, de az orvosok még marasztalták. Látogatókban azonban a kórházban sem szenvedett hiányt, szinte egymásnak adtuk a kilincset. Sápadt volt, lefogyott és nehezen mozgott, de még így is, a kórházi ágyán is azt kérdezte, mit segítsen. Semmiféle segítséget nem vártam, csupán meglátogattam, de ő, mint mondta, már megszokta, hogy sokan tanácsért, vagy valamiféle segítségért keresik fel. Utolsó emlékem ez maradt róla, meg néhány születésnapi fotó, egy képeslap, meg a könyvek, könyvek sora a polcomon.