Élete egy teljes évszázadot fog át, s ebbe az első világháború is beletartozik, amelynek záró szakaszát már a nyiladozó értelmű iskolásfiú szemével nézte – ahogy ez önéletrajzi könyvéből is kiderül. Ebből az egy híján száz évből még harmincat sem Magyarországon élt le, holott magyar s ezen belül kanizsai gyökereire végig büszke volt, mint ahogy számon tartotta a zágrábi és trieszti rokonságot is, s személyes identitása egyik kulcsát éppen abban látta, hogy Európának ebből a délkeleti sarkából indult el. A másik kulcs az a szemlélet és látóhatár volt, amelyet zsidó-magyar értelmiségi család fiaként megörökölt. Nem a sorsát örökölte meg, azt maga alakította, hanem a Monarchiába asszimilált, ugyanakkor nemzeti beállítottságú és a modern világ értékeit igenlő zsidóság európaias kultúráját.

Már huszonévesen beírta nevét a magyar irodalom történetébe. Életének ez az első írói szakasza abban a háromszögben helyezkedett el, amelyet egyrészt a Nyugat, másrészt a Mónus Illés nevével fémjelezhető Szocializmus, harmadszor pedig a József Attilával és Ignotus Pállal közösen szerkesztett Szép Szó határolt be. Imponáló az az irodalomkritikai és esztétikai életmű, amely ebből a korszakából hátra maradt (s amelyet Agárdi Péter fedezett fel a késői utókor számára), holott felnőtt élete a múlt század harmincas éveiben éppen csak elkezdődött. A köztudat ebből leginkább azt tartja számon, hogy József Attila barátja volt (csakugyan az volt, s talán a legközelebbi), azt már kevésbé, hogy Illyés Gyulát és a Nyugat harmadik nemzedékének annyi más tagját is barátjának tudta. A híres-hírhedt népi-urbánus vitában ő volt az a polemista, aki talán a legtöbbet tette a megütköző nézetek áthidalására. Rövid ideig a kommunizmussal is kacérkodott, de nála ez hamar abbamaradt, bár a személyes barátság szintjén hozama ennek is volt (Rajk László, Schöpflin Gyula).

Egy politikai hátterű bírósági végzés elől menekülve 1938-ban érkezik Párizsba. Mint oly sok más kelet-európai emigráns esetében, az eredetileg ideiglenesnek gondolt külföldi tartózkodás nála is véglegesnek bizonyult. Tulajdonképpen második hazája nyújtotta neki a legtartósabb otthont: kilencvenkilenc évéből kerek hetvenet töltött Franciaországban. Itt lett hivatásos újságíró, s emellett, de nem mellékesen, történész, politikai szakértő, filozófiai esszéíró. Egy ideig még irodalmárvénáját is kiélte (német irányban, ez különben furcsa), erről tanúskodik egyebek között Heine-könyve, Rilke-érdeklődése és Hölderlin-társasági tagsága. Ha erről most vele beszélgetnék, ő azt kérdezné: mi ebben a furcsa, s mindjárt gyönyörű történetekkel kezdene annak magyarázatába, hogy mi vezette őt Heinéhez vagy Hölderlinhez. Az elsőhöz fűződő viszonyát egyébként magamtól is értem: avagy nem Heinével született meg a modernül kozmopolita, ugyanakkor óhatatlanul nemzeti (de ezt persze kritikusan művelő) intellektualitásnak az az alaptípusa, amelynek Fejtő is egyik késői megtestesítője volt?

Feri barátom franciaországi pályaívének felvázolása túlhaladná e rövid megemlékezés kereteit. (Részben megtettük ezt abban a sokszerzős és többnyelvű kötetben, amelyet kilencvenedik születésnapján, szintén „Hommage a Fejtő Ferenc” címmel jelentettünk meg Budapesten.) Most, hogy meghalt, a francia sajtó úgy beszél róla, mint egy letűnt kor utolsó tanújáról, de amíg élt, inkább kuriózumnak tekintették, olyan szellemi alkotónak, akire csak alkalmilag kell odafigyelni, olyankor, amikor a szaktudása éppen időszerű. Nem sorolták a „mértékadó” értelmiségiek közé. Tagja volt a Raymond Aron köre által alapított Commentaire folyóirat patronáló testületének, de amikor 1999-ben azt proponáltam, hogy szenteljenek neki egy különszámot, a főszerkesztő úgy vélte, hogy e kicsit rendhagyó matuzsálemről bőven elég lesz egy, esetleg két megemlékezés (azt is a fentebb említett Hommage-kötetből vette át). A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az öregedő Fejtő a francia államtól számos magas kitüntetést kapott; ezek közül az egyiket a Nemzetgyűlés dísztermében adták át neki egy jelzőkkel nem takarékoskodó laudáció után, amelyet neves közéleti emberek tömege hallgathatott meg (maga az ünnepelt nem, a párizsi közlekedés mizériái miatt ugyanis ő egy teljes órát késett).

Franciaországnál lelkesebb közönsége volt Ferinek Itáliában, ahol könyveit úgyszólván a francia eredetivel egy időben adták ki, s ahol őt igenis a „mértékadó” kortörténészek közé sorolták. A francia sajtóban Fejtő csak alkalmilag szólalt meg, kommentárjai ezzel szemben heti rendszerességgel jelentek meg a vezető olasz lapokban. Már csak ezért is, de talán trieszti gyökerei miatt is, s persze ama szűnni nem akaró bűvölet hatása alatt, amelyet az olasz táj – elsősorban a toscanai – gyakorolt rá, Feri Itáliát legalábbis harmadik hazájának tekintette. Ebben a hazában is, mint különben mindenütt, Európa négy sarkában épp úgy, mint Indiában, Hongkongban vagy Amerikában, rengeteg barátja volt. Százakról és százakról tudta mondani, hogy „az a legjobb barátom”, s ezt mulatságos vagy más okokból emlékezetes történetekkel támasztotta alá. Személyi dolgokban félelmetes volt az emlékezete. De nem kevésbé jól működött az agya akkor is, ha irodalmi vagy eszmetörténeti hivatkozásokra volt szükség a beszélgetésben. Nem ismertem nála kellemesebb és színesebb, témaváltásra könnyebben kapható beszélgetőpartnert, üdülés volt vele minden eszmecsere.

Külön fejezetet érdemelne Ferinek a nőkkel való kapcsolata. Az a fajta ember volt, akit franciául „homme a femmes”-nak neveznek, s e szenvedélyét késő öregkoráig művelte. Mint Don Juannak, neki is egyformán érdekes volt baronesztől a varrólányig minden nő, akiben volt „valami”, életkoruk se nagyon számított (kivéve a legutolsó egy-két évtizedben). Ez a kép azonban hamis volna, ha kihagynánk belőle feleségét, a hűséges élet- és munkatársat, Rózsit, aki több mint hatvanöt éven át osztozott vele jóban-rosszban, s akihez valamilyen értelemben Feri is végig hű maradt. Rózsival egy közös gyermekük volt, Charlie (Karcsi), aki nélkül az özvegyen maradt Fejtő utolsó évei szinte elképzelhetetlenek lettek volna. A másik gyermeket, a világ előtt szinte végig titkolt Andreát az a Tószegi Freund Erzsi hagyta rá, aki az ötvenes években volt nagy szerelme.

Íróemberről szólva illendő azonban néhány szót a szerző témáinak és műfajainak szentelni. Kezdjük talán a szakmájával. Sokak számára Fejtő első­sorban újságíró volt, ami már abból is kitűnik, hogy évtizedeket töltött a francia állami hírügynökség (az AFP) szolgálatában; nyugállományba is onnan került. Igen ám, de Magyarországon esszéistaként kezdte, a hírlapi tevékenységhez csak a kényszerűség sodorta! S mikor, mitől lett történész? Erre a kérdésre maga adta meg a választ, amikor hatvannégy éves korában életműve alapján, bölcsészdoktorrá avatta őt az egyik nagy párizsi egyetem. „Olyan környezetben nőttem fel, mondotta, ahol az ember intenzíven átélte a politikai és társadalmi >felfordulásokat<. Lehettem volna (…) regényíró is (…) első irodalmi próbálkozásaim ebbe az irányba haladtak. Végül azonban felülkerekedett bennem a kritikai és az elemző szellem – nem beszélve azokról a körülményekről, amelyek miatt (…) környezetet, nyelvet és kultúrát kellett változtatnom. Véleményem szerint (…) a történetírás és a regényírás több tekintetben is rokon szakmák.” (Lásd Magyar Füzetek 14-15, Párizs 1984., 43. o.)

Első történeti munkáját, a II. Józsefről szólót azonban még Magyarországon kezdi el, sőt fejezi be 1938-ban, ehhez kiadót azonban csak tizenöt évvel később, Párizsban talál! Heine-könyvén a háború alatt, vidéki bujdosása során dolgozik, az mégis hét évvel előbb jelenik meg (1946-ban, szintén Párizsban), mint a II. József életrajz. Ezt követi a Népek tavasza 1948-ban, a tárgyát képező európai forradalmak centenáriumán, s negyven évvel később a szintén (de másképp) Habsburg-tárgyú Rekviem egy hajdanvolt birodalomért.

Azért ugrottam oly nagyot az időben, mert a közbeeső évtizedekben Fejtőt, mint történészt szinte kizárólag a szovjet birodalom s ezen belül a kelet-európai országok háború utáni sorsa foglalkoztatja. Ennek legmarkánsabb termékei: A népi demokráciák története, Lenin öröksége és A prágai államcsíny. Fejtőnek ez a korszaka azonban nem könyvvel, hanem máig emlékezetes politikai tettel kezdődik: azzal a küzdelemmel, amelyet a Rajk-per otromba rágalmai ellen folytat, s amely őt a francia baloldal domináns pártjaival és személyiségeivel, vagy legalábbis ezeknek többségével, szembefordítja. Fejtő az Esprit nevű, máig is megjelenő folyóirat hasábjain mutatja ki a per képtelen hazugságait. Ugyanez a polemikus szellem ihleti néhány évvel később a magyar forradalomról írott könyveit is (amelyek azonban nem tartoznak legjobb munkái közé: az anyagismeret hézagosságát ugyanis még a legjobb intuíció sem egyenlítheti ki, sajnos).

A mintegy négy évtizeden át tartó, „arccal Kelet-Európa felé” forduló Fejtő-korszak fő tevékenysége azonban újságírói, s tulajdonképpen még könyvei is azokból a hírügynökségi jelentésekből és sajtó-kivágásokból keletkeztek, amelyeket munkahelyén gyűjtött, majd módszeresen rendezett. A Fejtő családnak a háború után Neuilly előváros egy levegős, szép negyedében megszerzett, eleinte szerény méretű, később egy teljes emelettel kibővült lakása archívumként is szolgált a ház ura számára; az AFP-ből hazacipelt vaskos papírkötegek néha minden asztalt beborítottak, éppen csak étkezésre maradt egy kis sarok.

Ezt az újságírói és írói életet aztán sokféle közéleti tevékenység is kiegészítette, megszámlálhatatlanul sok politikai gyűléssel és tanácskozással vagy konferenciázással. Ez utóbbiaknak olykor magam is részese voltam, s külön élvezet volt számomra, amikor Ferivel együtt utazhattam Németországba, Athénbe, Firenzébe, Triesztbe… Itt említeném meg, hogy Fejtő szorgalmas látogatója volt a brüsszeli Nagy Imre Intézet rendezvényeinek; ott békült össze Kéthly Annával is (aki őt addig túlbaloldali szocialistaként tartotta számon). Ugyancsak összekötött minket az 1962-ben Párizsba átkerült és Méray Tibor által szerkesztett Irodalmi Újság, amelynek mindketten politikai cikkírói voltunk, a hetvenes évek végétől kezdve pedig a Magyar Füzetek általam létrehozott vállalkozása; ennek munkaközösségébe Kemény István, Szabó Zoltán, Borsody István, Király Béla, Schöpflin György és a titkos budapestiek mellett Fejtő Ferenc is belépett. E korszak végakkordja volt Nagy Imréék szimbolikus eltemetése 1988-ban, a párizsi Pere-Lachaise-ben – erről talán nem is kell többet mondani, legfeljebb annyit, hogy az Antigonét idéző gyászbeszéd Fejtő legszebb, legpoétikusabb szövegei közé tartozik.

Ez visszavezet műfajainak félbehagyott áttekintéséhez. Fejtőről alkotott képünk nem volna teljes, ha kimaradna belőle az irodalmi és filozófiai esszé. Ez volt első könyvének, az 1937-ben megjelent Érzelmes Utazásnak a műfaja, s ez a 2005-ben közzétett utolsóé is, amelynek hosszú címe franciáról magyarra fordítva így hangzik: Isten, az ember és az ő ördöge – Meditáció a gonoszról és a történelem menetéről. A kettő között helyezkedik el az 1960-ban, ugyancsak franciául írt Dieu et son Juif (”Isten és az ő zsidója”) című esszé, ez a kis remekmű, amely a zsidó szellem szerepét vizsgálja a bibliai Izraeltől a prófétákon, majd Spinozán, Marxon és Freudon át egészen a huszadik századig, egy Szókratészről és a keresztény Istenről szóló érdekes digresszióval. Mint sejthető, Fejtő e könyvében saját magáról beszél, amint ezt már a bevezető prológus első soraiban bevallja: „Hosszú ideig inkognitóban éltem (..) titkoltam valódi identitásomat. De eljött az ideje, hogy a kétértelműségekkel szakítva felfedjem kártyáimat.” A könyv tehát a zsidó és az európai szellem útját végigjárva azokról az összetett gyökerekről szól, amelyekből Fejtő saját magát eredezteti. Mely gyökerekben a zsidó ősök és a Monarchia mellett benne van az egész európai szellem, az antik filozófiától a kereszténységen és a felvilágosodáson át a legújabb kori forradalmakig. „Kulcsregény” ez, amely ugyanúgy, mint a gonoszról és a történelem menetéről csaknem fél évszázaddal később írt meditáció, arról az ökuménéről szól, amelyben Fejtő otthon érezte magát. Ez a kulcs ahhoz az utolsó kéréséhez is, hogy ravatala felett zsidó, katolikus, protestáns és buddhista lelkész mondjon vigasztaló – engesztelő? – szavakat…

Utolsó találkozásaink egyikén a kilencvennyolc éves Feri tolószékében ült, nagyon elgondolkozva, de ugyanakkor jó hangulatban. Amikor feleségem, Hanna azt mondta neki, hogy most már jó eséllyel várhatja a századik évfordulót is, nagyon lucidusan úgy válaszolt, hogy ez korántsem biztos. Aztán titokzatosan hozzátette, hogy az utóbbi időben felfedezett valamit: „úgy látszik, valaki vigyáz rám”. Egy őrangyal? „Inkább gondviselést mondanék.” Hogy értendő ez, kérdezett vissza Hanna. Vannak tehát kiválasztottak és Te ezek közé tartozol? Feri megint elgondolkozott, majd hamiskásan ránk tekintve kibökte: „Igen.”