Századnyi életéből tizenkét évig ismerhettem személyesen. Hadiszállásom a Köztársaság tér volt abban az időben, s egyszer szálkás, szabályos, mégis férfias kézírással megírt levelet hozott be kolléganőm. A feladót – szüleim generációjának szokása szerint – a boríték hátuljára írta. Hittem is, meg nem is, hogy a küldemény tőle érkezett, pedig ezúttal valóban Anyegin írt Tatjánának, ha nem is szerelmes, de barátsággal és érdeklődéssel teli sorokat.

Nyolcvanas éveinek végén is elképesztően fiatal volt, mozgékony, a botot csak azért használta, mert az járásának eleganciát kölcsönzött, az utcán is szünet nélkül folytatott beszélgetésekhez pedig dinamikus gesztusok, néha dühös koppantások kíséretét adta. Persze hogy rajongója voltam magam is. Ha Magyarországon volt, akár egy miniszteri titkárság kapacitását is lekötötte volna találkozóinak, randevúinak megszervezése. Nem volt ez másként párizsi lakásában sem, annál is inkább, mert az elmúlt néhány évben a nála tett látogatás lehetősége sajátos politikai helyi értéket jelentett a hazai közéletben. Megosztotta véleményét és tudását mindenkivel, akit egy kicsit is rokonszenvesnek talált. Régi emlékeiről sokszor, az újakról azonban csak ritkán mesélt.

A hazát váltó évek kínjait nekem soha nem idézte fel. Nem beszélt arról a lelki-intellektuális átalakulásról, amelyet korábban olvasott írásai és az általam megismert személyisége között éreztem, de mélységére csak néhány eseményből tudtam következtetni. Őt nálam sokkal jobban ismerő, okos barátja mondta, hogy idegen nyelvű, hatalmas és értékes könyvtárát nem véletlenül hagyta a csurgói Károlyi-kastélyra. Így kereste a történelmi harcok után a megbékélést azzal a magyar arisztokráciával, amelyik nem csupán a történelem, hanem a magyar baloldal sztereotip ítélkezésében is kívül kerülhetett volna a nemzeti identitás újonnan megvont határain.

Az elmúlt néhány évben ritkábban találkoztunk. Utazni már fáradt volt, utolsó budapesti látogatása sem csupán pihenés volt már kedves és szép fiatal nők kíséretében, hanem az új Honvéd Kórházban töltött rövid időt. Nem volt beteg, élvezte az udvartartást, kockás pléddel a térdén ő volt Ferenc császár, ahogy kedves barátja elnevezte. Egyik utolsó levele e-mail volt, nem szálkás betűs kézírás. Szeretettel teli szemrehányás, hogy miért nem látogatom meg, majd az ellentmondás lehetőségét sem ismerő meghívás: minél hamarabb menjek át Párizsba. Ő azt hitte a köztünk levő harminc év korkülönbség okán, hogy én ifjú vagyok és rugalmas. Nem volt szívem kiábrándítani. Találkozásunk délelőttjén még kórházi vizsgálaton volt, de délután már frissen várt, ezúttal nem karos-, hanem kerekes székben, térdén természetesen a kockás pléddel.

Azért hívott, hogy elmondja a tervét Nagy Imre kivégzésének ötvenedik és a párizsi Pere-Lachaise temetőben felállított emlékmű harmincadik évfordulójával kapcsolatban. Ha valaki, ő pontosan tudta, hogy Nagy Imre kommunista volt, és kommunistaként halt meg. Lehetett arcra fordítva koporsóba lökni, lehetett jeltelen sírba temetni, lehetett még az emlékét is megalázva mártíromságát összemosni azoknak a történelmi bűnöket elkövetőknek a bűnhődésével, akiket egész életével és halálával tagadott. Fejtő Ferenc nem a halottat akarta idézni. Az ő számára az emberi és politikai örökség felmutatása volt fontos. Az a hit, hogy 1956-ban morális belépőt kaptunk egy majdani tisztességes demokrácia világába, az a hit, hogy el kell feledtetnünk a világgal az ötven évvel későbbi ünnep szégyenét. Élére akart állni azoknak, akik – válaszolva Babits kérdésére – merik meglátni és merik idézni a halott igazi arcát. Ez év június 16-ra magyar és francia ünnepről álmodott a Pere-Lachaise temetőben, mert tudta az örök emberi parancsot: a halottakat el kell temetni, hogy szellemük, kinek-kinek saját hite szerint velünk maradhasson a végtelen időben. Nem gyászünnepségre gondolt. A kommunista Nagy Imre tiszteletére 1998-ban a legnagyobb francia és magyar demokraták állták körül a halott nélküli sírt és a holtak megálmodta jövő lendületes íveit. Fejtő Ferenc hitte, hogy Nagy Imre ötven évvel a halála után is képes lesz arra, hogy egybe gyűjtse, és békességre intse a darabokra szakadt, acsarkodó, a múlthoz gyakran méltatlan, a jövőt kihordani pedig nem elég áldozatkész politikai elitet. Nem akart megdicsérni és nem akart elmarasztalni senkit. Azt szerette volna csupán, hogy Nagy Imre mártírhalálára emlékezve mindenki nézzen magába, aki a sors döntése szerint névleg vagy szándékában valóban az ő szerepében próbálkozott meg történelmi tettel. Nem remélt látványos változást, nem gondolta, hogy könnyen túl lehet lépni „e mai kocsmán”. Egy évszázada érlelt hitével azonban azt remélte, hogy ott, a Pere Lachaise-ben legalább emberi félszavak hangzanak el, és esetleg valakik kezet nyújthatnak egymásnak. A gondolatot megszerették a párizsi baloldal nagyjai, Nagy Imre emlékének őrzői, de nem tudom, hogy kapott-e választ mindenkitől, akiknek a kézfogását látni szerette volna.

A béke hitének őrzője elment. Ha behunyom a szemem, látom őt, ahogy híres-hírhedt hosszú kabátjában repül a párizsi háztetők felett, mint egy soha meg nem festett Chagall-kép öreg angyala. Jó lenne, ha ránk tekintenél, drága Ferenc császár, és adnál nekünk a Te hitedből.