Nem arra vagyok a legbüszkébb, hogy élete utolsó interjúját öt és fél órán keresztül, sebészek, nővérek, rokonok és barátok lankadatlan jövés-menése közepette a híres-hírhedt francia kórházban, az Hôpital Cochin-ben nekem adta. Nem is arra, hogy egyből olyan meghitt, baráti-közeli viszonyba kerültem vele, amilyenbe csak egy fiatal nő egy örökifjú öregemberrel képes. Hogy ki tudja, hány híresség és notabilitás után ott ülhettem pazar, a Georges Pompidou-központra néző, könyvekkel zsúfolt lakásában, annak is legendás kiszögellésében, a mesélő kanapén a beszélgetősarokban, ahol kedves vendégeit fogadta? Arra se, hogy amikor egyszer más célból jártam Párizsban, utamat az Église Saint-Eustache és a Rue Rambuteau felé véve csak úgy rácsörögtem Charlyra, Feri bácsi hihetetlenül kedves diplomata fiára, hogy felugorhatnék-e meglátogatni őket, és felugrottam. (Azóta nem láttam életemben olyan gyönyörű, csupa márvány lépcsőházat, mint az ő lakóházában.) Nem is arra, hogy már betegen, 2006-os csípőműtétjéből lábadozva úgy fogadott intim szférájában, mint egy régi ismerőst, nem szégyellve, hogy etetik, öltöztetik, ezt-azt adnak rá, karját ide meg oda bújtatják vagy bedugnak fülébe egy hallókészüléket. Ilyenekre nem adott, nem zavarták az „egzisztenciális” részletek. Lakása igazi értelmiségi fészek volt: a polcok, az íróasztala és minden létező vízszintes felület roskadásig telt könyvekkel, újságokkal, megkezdett kéziratokkal. Az, hogy az általa alapított folyóirat utódának lehetek szerkesztője, több mint óriási megtiszteltetés. Ahogy az is, hogy két lapnál is, az egykori Magyar Hírlapnál és itt, a Népszavánál, ha távolról, ha két országból is, de mégis úgymond kollégák lehettünk.

Ám a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy Feri bácsi nem olyan rég bejelölt az iwiwen. Na jó, legyünk pontosak, visszajelölt pedig bemutatkozó oldalán nyomatékosan arra kéri a szíves netezőket, hogy csak tartós ismeretség után kattingassanak, az egyszeri találkozások kíméljék a szörföléstől. Féltem is, mi lesz, hisz mi voltaképp csak kétszer találkoztunk, ami azért az egyhez lényegesen közelebb van, mint a tartós ismeretséghez, de visszajött a jelölés, én meg olyan boldog voltam, hogy el is újságoltam mindenkinek a szerkesztőségi szobában, hogy Fejtő visszajelölt! Mert Feri bácsi kilencvennyolc évesen iwiwezett!!! Ahogy mindent csinált, ami létezett: könyvet írt, ontotta magából a cikkeket, hatalmas baráti kört vitt, történész volt, író, tanácsadó és bölcs, akivel nem beszélgetni kellett, hanem hallgatni.

Voltaképp nem tudom megmondani, hogy tegeztem vagy magáztam. Valahogy a kettő együtt, benne volt a tegezés közelsége és a magázás fensége. Ő persze tegezett, de hát ez normális, hisz a dédunokája lehettem volna.

Állítólag Feri bácsi azt mondta, úgy nyolcvan után kezdi érezni az ember, hogy már nem olyan fiatal. Ennek megfelelően nem hittük, én legalábbis meg voltam győződve róla, hogy sose hal meg. Mikor jött a halálhíre, épp a szerkesztőségben ebédeltünk Tiborral, én pedig egész egyszerűen nem hittem el, hogy meghalt. Hisz még azelőtt három nappal is kéziratot küldött a lapnak, akkor már a kórházból, mert lankadatlan volt. Minden érdekelte. Ezért is élt olyan sokáig. Hajtotta a kíváncsiság. Olyan élesen látott onnan Párizsból bizonyos dolgokat, hogy néha az embernek hozzá kellett kimennie ahhoz, hogy megtudja, a lapnál mi van.

Borotvaéles emlékezete volt. Gyerekkorára, kamaszkorára, fiatal éveire és mindenre fényképhűen emlékezett. Mindenről volt véleménye, azt mindig ki is fejtette, és megosztotta a hallgatóval. Nyugalom áradt belőle, az élet szeretete, olyan igazi derű, ami csakis belülről, nagyon mélyről táplálkozhat. Mint abban a Bergman-filmben, amelyben a karmester magyarázza a hegedűsnek, aki épp most tudta meg, hogy a szintén a zenekarban játszó felesége meghalt, és neki mégis az Örömódát kell játszania. A dirigens valahogy úgy magyaráz, hogy tudom, gyász, sejtekig hatoló szomorúság, elfojthatatlan bánat, mégis úgy játsszatok, mindannyian, hogy van valami az egyéni tragédiákon, az egyéni boldogságon túl, valami egyetemes, amitől a lét, mint olyan s benne minden parányi létező egyszerűen katartikus. Feri bácsinak katartikus volt a létezés, ezért élt ilyen sokat. Hatalmas lexikális tárgyi tudásán túl ez a legfontosabb, amit eltanulhatnánk tőle. Ahogy tették azt, vagy próbálták Sartre, Camus, Beauvoir, Mónus Illés vagy József Attila, több százan, több ezren az általa áthajózott huszadik században. A kíváncsiságot, az örök önfejlesztést, a rácsodálkozást az élet ezerszólamú, vágtázó, tekergő, csúfságában is szépséges szimfóniájára.