Húsz éve írta: „»Zwei Seelen wohnen, ach, in meiner Brust« mondhatnám a német költővel, de talán több lélek is lélegzik ott, mint kettő.” Hosszú és teljes életébe sok lélek belefért, csak most vehetjük számba: mennyi. Az életműre tekintve tudjuk, köztes állapotban vagyunk. A gyásznak vége, hiszen mint legjobb barátját, Fejtő Ferencet is háromszor temették el. Először a párizsi Saint Sulpice-ben ravatalozták fel, azután a magyar kormány döntése alapján a Kerepesi temetőben hantolták el, végül Nagykanizsán hajszálait felesége koporsójára szórva.

Nem minden történt úgy, ahogy lelkeinek megfelelően kívánta. Párizsban ugyan katolikus és református pap búcsúztatta, de nem hangzott el a kádis és buddhista bonc se jelent meg. Budapesten ugyan volt katolikus pap, de nem az érsek, aki a magyar egyházban megszemélyesíti a nyitottság és türelem szellemiségét, rabbi ott se volt. Végül a nagykanizsai zsidó temetőben elhangzott a zsidó halotti imádság is.

A gyászmunkának vége, de az életmű arányainak felmérésétől még messze vagyunk, csak a nagy tömbök látszanak, a részletek árnyékban, a mulandó nem válik el a maradandótól. Tisztítótűzbe vetették volna Fejtőt, évtizedekre lenne szükség ahhoz, hogy pontosan tudjuk, ki volt? Alig hiszem. Utolsó szívdobbanásáig jelen volt, írt, telefonált, tervezett. Miután a részleteket elrendezte, úgy folytatta mesterségét, mintha minden örökké tartana.

Soha ki nem alvó energiájára, a szüntelen újrakezdés képességére, ami Fejtőt jellemezte, nincs megfelelő magyar kifejezés. Bergson „élan vital”-nak nevezi, megjelenik Kosáry Domokos utolsó évtizedeiben, nyomait lelni Örkény István egyperceseiben. A világfájdalom, az önsajnálat, amely itthon már a tizenéveseket is gyötri, idegen volt tőle. Talán azért, mert olyan sok feladatot szabott magára, hogy panaszra kilencvenkilenc éves korában sem maradt ideje.

Hihetetlenül termékenynek tűnik, még akkor is, ha az újságírói napi munkát leválasztjuk a többitől. Tizenkét éves magyarországi tevékenységéből is száznál több folyóiratokban lappangó esszé vár kiadásra, az 1945 után Franciaországban magyarul, franciául, olaszul és angolul megjelent tanulmányok első becslésre is több ezer oldalt tesznek ki. És a fordításra, újrakiadásra váró könyvekről még nem beszéltünk.

A többnyelvű publikációk, az egymásból eredeztethető, de önálló koncepciójú könyvek természetesen nem csupán felmutatnak, de szándékosan vagy tudattalan kényszernek engedve el is rejtenek tényeket. A legsúlyosabb: Fejtő emigrációjával és nyelvváltásával teljesen soha össze nem forró törést szenvedett. Első útirajzából, majd a Szép Szó korszakban megjelent esszéiből a második Nyugat-nemzedékben otthonos, szépírói vénájú esztétára következtetni: Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László méltó pályatársára. A világháború, a francia ellenállás, majd a párizsi szellemi közegbe illeszkedés évtizedei ezt elfojtották. II. Józsefről, Heinéről, József Attiláról még magyarul írt, de amikor az AFP-nél betöltött munkaköre, a hírmagyarázat és az önálló alkotótevékenység között hidat keresett, a szellemtörténettől a politikatörténethez talált.

Ha az egynyelvűséget választva emigráns író maradt volna, mint sortársai közül a nála nem kevesebb nyelvi műveltségű Szabó Zoltán, Cs. Szabó László vagy Márai Sándor, nos, akkor más kötelmeket kellett volna vállalnia: egyrészt a kiszolgáltatottságot, másrészt az alulteljesítést, a képességeinek megfelelő nyilvánosság és elismerés hiányát. Többnyelvűként Fejtő befutotta pályáját, az európai szellemi életben nemcsak kenyeret kapott, de otthont is.

Amikor a rendszerváltás után itthon nem pusztán kívánatos, de olvasott szerző lett, sokszor tervezte, hogy visszatér eredeti pályájára, méghozzá nemcsak magyar nyelvű esszéket, de szépprózát, drámát is tervezett.

Teljesen persze sohasem hagyott fel a magyar nyelvű írással. Az emigráció színvonalas folyóirataiban, a Látóhatárnak, az Irodalmi Újságnak rendszeresen küldött hol anyanyelvén fogalmazott, hol újraírt cikkeket, néha előadásokat is vállalt. A belterjes emigráns életet és az ezzel járó kisstílű civakodásokat elutasította. Miért keveredett volna a befogadó ország nyelvét sokszor törve beszélő, harmadrendű politikusokkal, amikor mondandóját az Esprit, a Temps Modernes, a Monde lapjain hasonlóan rangos olasz, német, amerikai vagy japán folyóiratokban közölhette?

A rendszerváltást követően, nyolcvanadik évén túl azután újra lüktetni kezdett magyar újságírói lénye. Heti rendszerességgel „szólt bele” a politikába, véleményt mondott az őt követő két nemzedék irodalmi terméséről, megbarátkozott bal- és – amíg ízlésével összefért – jobboldali képviselőkkel. Ahogyan durvult a közbeszéd és csúsztak a számára elfogadható jobbközépről a megvetett jobbszélre a fiatalok, akikre indulásukkor ő is annyi reményt vetített, úgy nőtt harci kedve. Cáfolt, intett, érvelt: éppen úgy, mint harmincéves korában. Féltette a magyar szellemi életet a zsákutcáktól, melyekbe ismét belerohan, elmondta és megírta, hogy a két világháború közötti időszak lövészárkainak újraásása elkerülhető. Arra biztatta régi és új barátait, hogy emelkedjenek felül e „mai kocsmán”, de sohasem változatott liberális-szocialista alapállásán, mind Franciaországban, mind itthon vállalva az ezért járó szitkokat vagy a divatmajmok sajnálkozását.

A vallomásnak szánt önéletrajzok legalább annyit rejtenek el írójuk életéből, mint amennyit feltárnak. Fejtő Ferenc két teljes kötetet és sok töredéket; interjúkat, cikkeket hagyott hátra. Mindezek ellenére inkább ábrázoló, mint vallomásos író volt. Hatszáz oldalnyi önéletírása (Budapesttől Párizsig – Párizstól Budapestig) sokkal inkább korrajz, a XX. század szellemi életében tett érzelmes utazás, mint bizalmas beszélgetés az olvasóval. Ezt inkább – felteszem, félévszázados barátságunk eredményeként – a függelékben közölt mélyinterjúban teszi.

Lelkeinek mélyére inkább töredékekben enged behatolni, identitásainak kulcsát, ha egyáltalán, ezekbe rejti. Utolsó, filozófiai ihletésű könyveinek mozaikszerű utalásaiból könnyebb összerakni a belső történéseket, a fel nem oldott konfliktusokat, mint az időrendet követő önéletrajzból.

Egyetlen példa. Katolizálásának történetét higgadtan, mint egy természetes folyamat beteljesedését mondja el. Hangsúlyozza, hogy édesapja, aki kétszer is keresztény nőt vett feleségül, nem tulajdonított különösebb jelentést az áttérésnek. A Fischel család talán kivételesnek számított a XX. század elején, de a zsidó hit elhagyása még az asszimilált, neológ családok esetében is a halállal egyenlő vagy annál súlyosabb drámának számított. Olyannyira, hogy a zsinagógában gyászszertartásban búcsúztak el a közösségből távozótól. Az ügy mellesleg nem csupán teológiai vagy érzelmi vonatkozásai miatt számított. A kitérés, éppen a hit és szokásvilágtól távolodók körében jelezte az egyenjogúsítás kudarcát, t.i., hogy a zsidók teljes asszimilációjának befejezése önazonosságuk feladását feltételezi.

Fejtő az áttérést érzelmi, majdhogynem esztétikai érvekkel magyarázza: a zsinagóga rítusai szárazok, ízetlenek a katolikus miséhez képest – az ótestamentum haragos istenét Bachra és a gótikára cseréli. A folyamatot még inkább bonyolítja, hogy a gazdag forma mögötti tartalmat elvetette, nem hitt Jézus isteni mivoltában és a szentháromságban. Jézustól Marxhoz vezetett útja, onnan a börtönbe, szabadulása után pedig a szakításhoz. Az új vallás, a marxizmus-leninizmus dogmáit se fogadta el – ráadásul a kommunista párt alsó papjaival (a főpapokkal akkor nem találkozott) közölte, mit gondol róluk és teológiájukról. Képletesen úgy is mondhatnánk, hogy amíg zsidó, majd katolikusként Fejtő vette a kalapját, és maradt – addig kommunistaként az ajtót hangosan becsapva távozott…

A következő negyven évben más csatákat vívott, elfojtotta gondolatait. Azután, amikor iratait, azaz életét rendezte, visszatért a feldolgozatlan témához.

„Rettegek elveszteni valamit, de régen megszoktam, hogy a dolgok eltűnnek, azután előtűnnek. Talán mert állandóan ettől félek – a szeretett lényekről nem is szólva –, voltaképpen sohasem mondtam le arról, hogy ismét meglelem, amit elveszítettem” – írja 1960-ban. „Úgy tűnik, hogy abból a dossziéból egy napon, amikor mást kerestem, kezembe akadt egy elsárgult papír, N. községben kelt születési bizonyítvány, melyre nevemet, valódi nevemet és apám nevét titokzatos hieroglifákkal jegyezték fel, és amelyet, mindahányszor előkerült, zavartan félreraktam, a világért se ejtettem volna ki (…) Íme egy ember, akit hirtelen félelem fog el, hogy nem ismeri nevét… A nevet, mellyel az Örökkévaló szólíthatja.”

Fischel Ferenc Fülöpöt akkor már François Fejtőként ismerte a világ. A héber betűs szövegben előtűnik a „valódi” név, az emberélet felén túl ráébred, hogy a dolgokat nevükön kell nevezni, elhatározza, zsidóként válaszol, amikor majd az Apa megszólítja. Most már, nyolcvanadik évéhez közeledve biztosra megy, felkeresi a legilletékesebbeket: a bíborost és a főrabbit. Párizs érsekét Jean-Marie Lustigernek hívják, lengyel zsidók fiaként maga is úgy rendelkezik, mondják el koporsója felett a kádist. Természetesen Fejtőtől sem tagadja meg, amit magának kíván. A főrabbi arról faggatja, Istennek tartja-e Jézust. A számára megnyugtató válasz után ő is megadja a „nihil obstat”-ot. (Vagyis hogy semmi akadálya.) Az osztrák–magyar–francia, baloldali–antikommunista, újságíró-történész Fejtő Ferenc eretnekként érezte magát legjobban.

„A művészet, most már látni kezdem – írta legelső könyvében – abban rejlik, hogy az ember az útját hajótörés nélkül ússza meg, és nem abban, hogy nekimegy a szirteknek. A valóság megmutatta, hogy nincs gyors megváltás. Ez nem azt jelenti, hogy le kell mondani az üdvösségről, hanem, hogy mértékletesen s értelmesen kell munkálkodni rajta”.

Fejtő Ferenc a Kerepesi temetőben, József Attila mellett révbe ért.

Az írás a december 2-i Fejtő Ferenc-konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.