Fejtő Ferire emlékezve az a gond, hogy nem szavakban, kötetekben kellene róla vallani. Nekem, akinek élete egyik legnagyobb kitüntetése a Fejtő-díj, mindenekelőtt talán Közép-Európa jut az eszembe. Egyáltalán nem lepett meg, amikor kedden a Le Monde internet­változatában rábukkantam a cseh származású Jacques Rupnik soraira: az utolsók között láthatta Ferit, és miről is beszélgethettek egymással meg egy francia historikussal, mint Közép-Európáról.

Párizsban sok egyéb mellett az a szép, hogy szellemi életében ott az egész világ. A nagy orosz emigránsok gyerekei, mint Hélene Carrere d’Encausse, az Akadémia örökös titkára, és magyarok, csehek, szerbek, románok, köztük évtizedeken át Fejtő is. Ha vannak a kontinensen, akik nagyon sokáig nehezen értették meg az „Europe centrale”-t, a franciák valószínűleg közéjük tartoztak. Talán azért, mert féltékenyek a németekre, a Kárpát-medencében mindig kétbalkezesen viselkedtek, így Fejtőnek, Rupniknek és közép-európai „honfitársaiknak” érdemük, hogy ezt sikerült elhessenteniük. Feri minden más emigránsnál alkalmasabb volt erre. A KuK korában gyerek volt még, de Trianon után már ifjúként megértette, milyen tragédia történt. És aztán 1938-at követően Párizsban különösen arról írt, tanított, értekezett sokat, hogy végre próbálják megérteni, valamiképpen korrigálniuk kell a korábbi torzképeket. Segítségére volt ebben az 1956-os Budapest, neki meg Rupniknak is az 1968-as Prága. Ők és társaik rengeteget cselekedtek azért, hogy ma tényleg másképpen látnak ott bennünket, és rajtunk túl egész Közép-Európát.

A gyász pillanata nem méltó arra, hogy másokat kioktassunk européerségből, hazafiságból, bölcsességből. De ő egyike volt azoknak, akik a legtöbbet tették ezért a honért, elismertetéséért, megbecsüléséért, mert ő tudta igazán, hogy Közép-Európában csak egyféleképpen lehet élni és fönnmaradni. A szomszédság ápolásával, a gyűlölködés helyett a közös szüntelen keresésével.

A szerző Fejtő Ferenc-díjas