Hasonlítsuk össze a Nincsen apám, se anyám előhangját az Új versekével. Mindkét költő bemutatkozik, ajánlja magát a közönségnek.

A József-versben Batu khán valószínűleg a Góg és Magóg tudatalatti vagy tudatos persziflázsa. Ady úgy jelentkezik, mint egy választott hős, drámai színész, hangjával megborzongatja hátunkat.

József nem jár koturnusban, úgy fut a színre, mintha egyenesen a nézőközönségből jönne, s az egész csak tréfa lenne, heinei öngúnnyal szemléli magát és Batu khán nagyképűségét a „pesti” jelzővel helyre billenti. Comedia finita est: a drámának vége, kezdődik újból a líra. József úgy viszonylik Adyhoz, mint Bartók Wagnerhez. Ady a lírából és Wagner a zenéből Gesamtkunstwerket teremtett. Ady lírája zenedráma, hősi eposz és önballada volt, mint Wagner zenéje freskó, színház és költészet. József proletár egyszerűséggel szakított a romantikus hagyománnyal, és visszatért a lírai realizmushoz. Kassák legújabban megjelent könyvében olvassuk Ady válaszát a nemzeti tanács üdvözletére: „Ékes magyarnak soha szebbet igaz menny és pokol nem adhatott.” „Ez Ady” – teszi hozzá Kassák. „Betegen is versben beszélő és romantikusan patetikus.” Ady életmegfogalmazása közel jár a fenséghez. A fenség viszont a nevetségeshez alig egy lépésnyire fekszik. S ezt a lépést a publikum megtette már. Adyn nem nevetünk, mert a múlté. József Attila „ékességére” válik, hogy egyetlen nagyképű verse a Sacrilegium. Ha pózol – mindig pózolunk –, a nehezebb pózban, a természetességében mesterkedik. Nem szaval fejhangon, hanem egyszerűen beszél. Ez az etikettelen, emberi magatartás: proletárpóz. Ady sötét, zavaros, vajúdó, bűntudatos kamasz, József a kamaszon inneni gyermekséghumorát, szinte szemtelen derűjét hozta a költészetbe.